Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy új nyelvet tanulhatok, anyanyelvi környezetben, és nyelvtanulásom első 4 hónapját egy igazán professzionális nyelviskolában tölthettem. A mai poszt erről fog szólni, amit remélem, elnéztek nekem: nyelvszakos tanári végzettséggel muszáj erről is írnom :-)
Az anyanyelvi környezetben való nyelvtanulással akkor szembesültem először, amikor 9 éves koromban a családunkkal egy évet Nagy-Britanniában, Wales-ben éltünk, édesapám egyetemi munkája révén. Én akkor olyan angoltudással mentem ott iskolába, mely abból állt, hogy el tudtam számolni tízig, tudtam köszönni és a yes-no szavakat magyar mondatokkal kombinálni. Így hangoztak el olyan mondatok reggelente, hogy "No öltözök fel", "No megyek oda"... :-) Aztán két hónap elteltével egyszer csak folyékonyan beszéltem angolul az osztálytársaimmal. Még ma is világosan emlékszem az első komplett mondatomra, amikor megkérdeztem a padtársam, hogy kölcsönadná-e a hegyezőjét :-) Ez a hihetetlen gyors tanulási folyamat akkor természetesnek tűnt, észre sem vettem, csak úgy "rám ragadt" az angol. Ennek a gyermekkori hatalmas plusznak aztán egész további nyelvtanulásomra hatása volt. Egyfelől jó hatása, mert valahogy minden csak úgy rám ragadt később is, sosem kellett görcsölve tanulnom, magolnom. (Ez a második nyelvre, az olaszra is igaz volt - bár azt azóta nagyon elfelejtettem, gyakorlás hiánya...) Másfelől viszont rossz hatása is volt, ugyanis az egyetemen már sok nyelvészetet is kellett tanulnunk, melyhez nekem nagyon hiányoztak az angol nyelvtan alapjai, a szerkezetek-felépítések, melyeket a "hagyományos" nyelvtanulás során fokozatosan elsajátít a tanuló. Mindezek ellenére az angol mára már szinte részem, angolul olvasok, nézek filmeket, néha álmodok...
...és akkor jött a német... ami számomra teljesen ismeretlen nyelv volt, sosem tanultam, mindig csak hallottam, hogy az osztálytársaim nem szerették, mert nehéz; a hangzása "csúnya" a furcsa "torokhangok" miatt; nemek vannak benne, ráadásul még semleges nem is... Szóval mondhatom, nem sok emberrel találkoztam, aki jó véleménnyel lett volna a német nyelvről és tanulásáról :-) Mindezek ellenére nagyon vártam a nyelvtanfolyamunkat: nyilván, az én hozzáállásom egész más lett már, hiszen nekem (legalább) két évig nagyon fontos lesz a német, itt fogok élni, tanulni, lehet hogy majd dolgozni...
A nyelviskola, ahová az ösztöndíj keretében járhattunk a DID Deutsch-Institut nevet viseli és Németország egyik legjobb és legnagyobb nyelviskola hálózataként emlegetik. Kifejezetten csak németet oktatnak külföldieknek (diákoknak, felnőtteknek, csoportoknak, managereknek...) és mindenféle EU-s és ISO minősítéssel is rendelkeznek, melyek a minőséget garantálják. A mi iskolánk Berlin Mitte nevű negyedében helyezkedett el, mely egy nyüzsgő, nemrég óta felkapott negyed, ahol sok étterem, bár, elvont bolt, galéria található, egyfajta új központként is emlegetik a berliniek. Az első két hónapunkra ők intéztek nekünk szállást is, hiszen a teljes "élmény" részeként német "családoknál" is lakhattunk - ahogyan korábban írtam, nálunk ez egy kicsit felemás élmény volt, de végülis megérte, mindig lesz miről mesélnünk majd öregkorunkban :-)
A csoportom először 4-5, később 8-10 főből állt, sokan jöttek csak rövidebb időszakokra, de sokan maradtunk, akik több hónapig is jártunk. Nagyon érdekes élmény volt a nulláról kezdeni a németet: sokszor gondolkoztam, milyen iszonyú nagy kihívás lehet a tanároknak ezen az elemi szinten beszélni, magyarázni, feladatokat gyakorolni és beszédre sarkallni minket nap mint nap, 3-4,5 órákon keresztül. A tanárok módszertani felkészültsége szuper volt! (Az is észrevehető volt persze, amikor már csak időt húztak.... :-)) Egy csoporthoz általában 2-3 tanár tartozott, ami biztosította a változatosságot, értsd: nem kaptunk frászt egymástól egy-egy nap végére :-) Ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy egy kicsit személyesebb kapcsolatot is kialakíthassunk velük: alkalmunk nyílt a tananyagon kívül is beszélgetni, sok hasznos tippet és segítséget kaptunk a tanárainktól és ők is nagyon érdeklődőek voltak a különböző országok, szokások iránt, ahonnan a diákok összesereglettek.
Persze, találkoztam olyan német tanárnővel, aki nem tudta, hogy Magyarország EU tag-e és megkérdezte, hogy nekünk is kell-e vízum Németországba...
Volt olyan szudáni csoporttársam, aki szerintem még életében nem hallotta azt a szót, hogy "Hungary".
Volt viszont olyan dél-afrikai csoporttársam is, akinek az édesapja otthon lángost szokott sütni és gulyást főzni, mert dolgozott együtt régebben magyarokkal és nagyon szerette az országunkat is.
Volt aztán olyan svéd csoporttársam, akinek az édesanyja magyar volt, de őt már nem tanította meg magyarul - ilyenkor elgondolkoztam, hogy vajon miért nem... oké, nem vagyunk egy világnyelv vagy világhatalom, de azért ez egy igen nagyszerű szülői "örökség" is lehetett volna a srácnak.
Volt orosz csoporttársam, aki Havanát "gavana"-nak ejtette, és mindig, mindenre azt kérdezte, "Warum?", de azzal a jó kis recsegős "r" hanggal...
Aztán volt nigériai csoporttársam is, aki szerint az ő nyelve, mint egy gitár, nincs ráhangolva az európai konyhára, neki nem ízlett itt semmi.
Volt egy svájci srác is, aki unalmasnak tartotta saját országát! Svájcban minden túl tiszta, túl pontos, túl működőképes :-)
Volt egy spanyol fiú a csoportban, aki egy évig tanult az orvosin Budapesten, bejárta Magyarországot, és olyan szép kiejtéssel kérdezte meg tőlem, hogy "Szia, hogy vagy?", hogy el se hittem, spanyol.
És végül ott voltam én. Tanultam, lelkesedtem, párokban megbeszéltem, csoportmunkában dolgoztam, kiegészítettem a mondatokat, bekarikáztam a jó megoldásokat, eljátszottam a szituációkat, sorbaraktam a szöveg bekezdéseit, énekeltem az ABC-dalt, hallgattam tanáromat a Falról mesélni, filmet néztem (és értettem! :-), rendhagyó igéket írtam táblázatba és még sorolhatnám...
Az anyanyelvi környezet hatása most már sajnos nem ugyanaz, mint 9 éves koromban volt, de még mindig nagyon erősen érezhető. Az ember (lánya) "kényszerítve" van, hogy a feliratokat, bemondásokat megértse, a boltban, hivatalban is németül beszéljen, és csak úgy általában, mindenhonnan a háttérből németet halljon. Ez a nyelvvel való együttélés akaratlanul is annyit segít, hogy már ki tudom fejezni magam sok helyzetben és a tévét, filmeket nagyjából megértem. Persze, ez még csak a kezdet.
Egy kicsit sajnálom, hogy a sulinak vége lett. De folytatása következik, az biztos! Nyelvet tanulni jó! :-)
Az anyanyelvi környezetben való nyelvtanulással akkor szembesültem először, amikor 9 éves koromban a családunkkal egy évet Nagy-Britanniában, Wales-ben éltünk, édesapám egyetemi munkája révén. Én akkor olyan angoltudással mentem ott iskolába, mely abból állt, hogy el tudtam számolni tízig, tudtam köszönni és a yes-no szavakat magyar mondatokkal kombinálni. Így hangoztak el olyan mondatok reggelente, hogy "No öltözök fel", "No megyek oda"... :-) Aztán két hónap elteltével egyszer csak folyékonyan beszéltem angolul az osztálytársaimmal. Még ma is világosan emlékszem az első komplett mondatomra, amikor megkérdeztem a padtársam, hogy kölcsönadná-e a hegyezőjét :-) Ez a hihetetlen gyors tanulási folyamat akkor természetesnek tűnt, észre sem vettem, csak úgy "rám ragadt" az angol. Ennek a gyermekkori hatalmas plusznak aztán egész további nyelvtanulásomra hatása volt. Egyfelől jó hatása, mert valahogy minden csak úgy rám ragadt később is, sosem kellett görcsölve tanulnom, magolnom. (Ez a második nyelvre, az olaszra is igaz volt - bár azt azóta nagyon elfelejtettem, gyakorlás hiánya...) Másfelől viszont rossz hatása is volt, ugyanis az egyetemen már sok nyelvészetet is kellett tanulnunk, melyhez nekem nagyon hiányoztak az angol nyelvtan alapjai, a szerkezetek-felépítések, melyeket a "hagyományos" nyelvtanulás során fokozatosan elsajátít a tanuló. Mindezek ellenére az angol mára már szinte részem, angolul olvasok, nézek filmeket, néha álmodok...
...és akkor jött a német... ami számomra teljesen ismeretlen nyelv volt, sosem tanultam, mindig csak hallottam, hogy az osztálytársaim nem szerették, mert nehéz; a hangzása "csúnya" a furcsa "torokhangok" miatt; nemek vannak benne, ráadásul még semleges nem is... Szóval mondhatom, nem sok emberrel találkoztam, aki jó véleménnyel lett volna a német nyelvről és tanulásáról :-) Mindezek ellenére nagyon vártam a nyelvtanfolyamunkat: nyilván, az én hozzáállásom egész más lett már, hiszen nekem (legalább) két évig nagyon fontos lesz a német, itt fogok élni, tanulni, lehet hogy majd dolgozni...
A nyelviskola, ahová az ösztöndíj keretében járhattunk a DID Deutsch-Institut nevet viseli és Németország egyik legjobb és legnagyobb nyelviskola hálózataként emlegetik. Kifejezetten csak németet oktatnak külföldieknek (diákoknak, felnőtteknek, csoportoknak, managereknek...) és mindenféle EU-s és ISO minősítéssel is rendelkeznek, melyek a minőséget garantálják. A mi iskolánk Berlin Mitte nevű negyedében helyezkedett el, mely egy nyüzsgő, nemrég óta felkapott negyed, ahol sok étterem, bár, elvont bolt, galéria található, egyfajta új központként is emlegetik a berliniek. Az első két hónapunkra ők intéztek nekünk szállást is, hiszen a teljes "élmény" részeként német "családoknál" is lakhattunk - ahogyan korábban írtam, nálunk ez egy kicsit felemás élmény volt, de végülis megérte, mindig lesz miről mesélnünk majd öregkorunkban :-)
A csoportom először 4-5, később 8-10 főből állt, sokan jöttek csak rövidebb időszakokra, de sokan maradtunk, akik több hónapig is jártunk. Nagyon érdekes élmény volt a nulláról kezdeni a németet: sokszor gondolkoztam, milyen iszonyú nagy kihívás lehet a tanároknak ezen az elemi szinten beszélni, magyarázni, feladatokat gyakorolni és beszédre sarkallni minket nap mint nap, 3-4,5 órákon keresztül. A tanárok módszertani felkészültsége szuper volt! (Az is észrevehető volt persze, amikor már csak időt húztak.... :-)) Egy csoporthoz általában 2-3 tanár tartozott, ami biztosította a változatosságot, értsd: nem kaptunk frászt egymástól egy-egy nap végére :-) Ugyanakkor azt is lehetővé tette, hogy egy kicsit személyesebb kapcsolatot is kialakíthassunk velük: alkalmunk nyílt a tananyagon kívül is beszélgetni, sok hasznos tippet és segítséget kaptunk a tanárainktól és ők is nagyon érdeklődőek voltak a különböző országok, szokások iránt, ahonnan a diákok összesereglettek.
Persze, találkoztam olyan német tanárnővel, aki nem tudta, hogy Magyarország EU tag-e és megkérdezte, hogy nekünk is kell-e vízum Németországba...
Volt olyan szudáni csoporttársam, aki szerintem még életében nem hallotta azt a szót, hogy "Hungary".
Volt viszont olyan dél-afrikai csoporttársam is, akinek az édesapja otthon lángost szokott sütni és gulyást főzni, mert dolgozott együtt régebben magyarokkal és nagyon szerette az országunkat is.
Volt aztán olyan svéd csoporttársam, akinek az édesanyja magyar volt, de őt már nem tanította meg magyarul - ilyenkor elgondolkoztam, hogy vajon miért nem... oké, nem vagyunk egy világnyelv vagy világhatalom, de azért ez egy igen nagyszerű szülői "örökség" is lehetett volna a srácnak.
Volt orosz csoporttársam, aki Havanát "gavana"-nak ejtette, és mindig, mindenre azt kérdezte, "Warum?", de azzal a jó kis recsegős "r" hanggal...
Aztán volt nigériai csoporttársam is, aki szerint az ő nyelve, mint egy gitár, nincs ráhangolva az európai konyhára, neki nem ízlett itt semmi.
Volt egy svájci srác is, aki unalmasnak tartotta saját országát! Svájcban minden túl tiszta, túl pontos, túl működőképes :-)
Volt egy spanyol fiú a csoportban, aki egy évig tanult az orvosin Budapesten, bejárta Magyarországot, és olyan szép kiejtéssel kérdezte meg tőlem, hogy "Szia, hogy vagy?", hogy el se hittem, spanyol.
És végül ott voltam én. Tanultam, lelkesedtem, párokban megbeszéltem, csoportmunkában dolgoztam, kiegészítettem a mondatokat, bekarikáztam a jó megoldásokat, eljátszottam a szituációkat, sorbaraktam a szöveg bekezdéseit, énekeltem az ABC-dalt, hallgattam tanáromat a Falról mesélni, filmet néztem (és értettem! :-), rendhagyó igéket írtam táblázatba és még sorolhatnám...
Az anyanyelvi környezet hatása most már sajnos nem ugyanaz, mint 9 éves koromban volt, de még mindig nagyon erősen érezhető. Az ember (lánya) "kényszerítve" van, hogy a feliratokat, bemondásokat megértse, a boltban, hivatalban is németül beszéljen, és csak úgy általában, mindenhonnan a háttérből németet halljon. Ez a nyelvvel való együttélés akaratlanul is annyit segít, hogy már ki tudom fejezni magam sok helyzetben és a tévét, filmeket nagyjából megértem. Persze, ez még csak a kezdet.
Egy kicsit sajnálom, hogy a sulinak vége lett. De folytatása következik, az biztos! Nyelvet tanulni jó! :-)
3 megjegyzés:
De jó volt ezt olvasni. :-)
Régi szép emlékeket idéz. Én Bécsben voltam sok-sok évvel ezelőtt 3 hétig. Egyik legszebb élményem volt. És íme itt van egy ember, aki nem szidja a német nyelvet, vagy annak tanulását. :-)
Most sajnálom igazán, hogy semmilyen formában nem örökítettem meg az akkori élményeimet úgy mint te:
- hogy a japán csoporttársak mit hogyan ejtettek, még most is kiráz a hideg tőle...)
- milyen volt egy spanyol lánnyal páros feladatokat csinálni, amikor nem volt "z" csak "sz" (Pl: Sie kiejtése)
- hogy az amerikai tanuló-párommal töltött nap után amerikai akcentussal ejtettem a német szavakat.
- amikor egyedül mentem tortát vásárolni a tanárunk szülinapjára és mentegetőzésként elmagyaráztam, hogy nem is tudok ám én olyan jól németül, ketten szolgáltak ki és még kóstolót és árengedményt is kaptam....
- hogy a házi néni milyen jókat főzött nekem és elvitt ide-oda....
Hát bocs az emlékezésért!
Kívánom, hogy sok örömöd leljed még a német nyelv tanulásban!
:-) Köszönöm, tényleg tanulok! És csak semmi bocs az emlékezésért! In fact, nagyon jót nevettem a szösszeneteiden :-))
Én is ugye "férjügyileg" ebben az iskolában tanultam 2 hónapig, s mivel már korábban tanítottam angolt nyelviskolában, nagyon érdekelt, hogyan működik. Hát, borzasztó profi. És persze nagyon izgalmas volt nézni, ahogy Borika napról napra fejlődik, s a sétáink során már németül állt be nem a szája:) Szóval nekem is nagyon szép emlék az iskola.
Megjegyzés küldése