Egy Berlin-Debrecen hazatérés margójára

Érdekes, sosem volt még ekkora szünet a blogban... Igaz, még soha sem költöztem haza 2 év külföld után sem... Most, hogy már július eleje óta itthon vagyok, hihetetlen sebességgel robogott el a nyár, szinte észre sem vettem, és máris szeptember közepe van, hűvösebbek az esték és hamarabb sötétedik. És hogy miért is, és hogyan tértem haza? 

Az én Berlinem, régi házzal, graffitivel és fákkal

Az úgy volt, hogy a Pisti ösztöndíja 2 évre szólt, mely idén decemberben jár le. Nyár elején elkezdtünk gondolkozni, hogy hogyan is lesz, ha hazajövünk majd, és úgy döntöttem, elkezdek lassan munkát is keresgélni, gondolván, az úgysem megy olyan gyorsan. Ehhez képest tulajdonképpen egy hónap alatt találtam munkát, beleértve az interjúzást (németül is, telefonon is!) és a papírmunkát is, nagyon jókor voltam jó helyen, szerencsém volt :-) Debrecen egyik nagy multijánál kaptam végül egy egész érdekes munkát, használom az angolt és a frissen szerzett némettudásomat is, jófejek a kollégáim, és jól érzem magam. Jó újra dolgozni, bejárni rendszeresen, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondolok arra, milyen nyugis és laza volt az a berlini időszak, amikor "csak" iskola volt, csavargás, felfedezés és a nagy zöld Berlin...

A rossz a dologban az, hogy külön vagyunk most Pistivel... Az elmúlt idők 24/7 együttlétei után ez most rosszul érint mindkettőnket, de úgy döntöttünk, bevállaljuk ezt a 3-4 hónapot így távkapcsolatban, mert ki tudja, később hogy kapnék állást, és nem lett volna jó úgy hazajönni, hogy nekem semmi sincs kilátásban - ha már ez így alakult, így kellett, hogy alakuljon. Addig pedig 4-5 hetente ingázunk ide-oda, egyelőre még ő jött, de ezután majd én is megyek. Éljen a skype és az easyjet :-))))

Az alap-férjhiányon kívül nagyon hiányzik a nagyváros is, főleg Berlin, a tér, a "multikulti", és az a "nyugat-érzés", amit nehéz megfogalmazni, de érezni nagyon is intenzíven lehet, szerintem sokan tudjátok, miről beszélek...

Az én Debrecenem napos és kék az ege

Debrecen jó, mert itt a sok kedves barát, a család, ismerem minden kis zegzugát, mindenhol látok ismerős arcokat, de azért néha-néha, csak úgy a semmiből jön, és összeszorul valami bennem, ahogy bevillan egy kép, egy illat, egy érzés, ami Berlin és az ott töltött idők emléke... 

A főzéssel még nem indultam be annyira újra, a munka+nyelvtanfolyam+néha sport+barátok+minden egyéb eléggé kimerít még, és még nem is foglaltam vissza teljesen a kislakásunkat, de ami késik, nem múlik, és nem menekültök a receptektől sem, már van egy-két jelölt, hamarosan közzé is teszem majd őket! :-)

Végül, de nem utolsó sorban: TI HOGY VAGYTOK? Hogy telt a nyaratok, merre jártatok, mi történt veletek? Remélem, még vissza-visszatér egy-két kedves olvasóm néha :-) Várom a kommenteket! :-))

Berlinben enni 2.: A Currywurst

Currywurst. Hogy micsoda? Curry és wurst? Igen, üdvözöllek Berlinben.

Papírtálcán, majonézzel, ahogy azt kell

Zárójel. A berlinieknél (is) teljesen normális és nagyon népszerű az utcán evés, mely kisebb-nagyobb talponállókban, vagy az ún. Imbissekben történik. Ez az imbisz-kultúra nyilván összefüggésben van azzal, hogy a németek egyik nemzeti étel-típusa, a Wurst (kolbász féleség) igen könnyen fogyasztható menet közben/állva, másrészt pedig egy hatalmas alapterületű, nagy városról van szó, ahol az emberek sokat utaznak, út közben megéheznek, vagy a munkahelyi ebédet akarják egy kis sétával összekötni - mindenesetre, egy kis adag meleg étel mindig jól esik. Zárójel bezár.

Konnopke's Imbiss, Berlin egyik legnépszerűbb büféje, nyári zápor után és sárga metró alatt

Az imbiszek forgalmának a legnagyobb részét azonban itt Berlinben az a bizonyos Currywurst adja, melyből a becslések szerint Németországban évente 800 millió adagot fogyasztanak a lakosok!!! Képzeljünk el egy szépen megsült kolbászkát (Bratwurst, például), melyet aztán kisebb darabokra vágnak, és kellemesen fűszeres, curryporos ketchuppal tálalnak, legtöbbször papírtálkában, sültkrumplival, de kérhető nem feldarabolva is, zsömlében. Alapvetően semmi különös nincs benne, mégis hihetetlen népszerűségnek örvend, tulajdonképpen egyfajta "nemzeti", "nagyon német" ételként tekintenek rá az emberek. Hidegben, melegben, esőben és napsütésben is nagyon sok ember eszik a magasított asztaloknál, eldobható műanyag kisvillákkal, ahogy kell.

Az currys ketchuppal tálalt Wurst ötlete egyébként egy bizonyos Herta Heuwer nevű hölgytől származik, aki a második világháború utáni nehéz, szegény időkben, 1949-ben "találta fel" ezt a fogást. Állítólag a megszálló amerikai katonák bővelkedtek ketchupban, melyet azonban inkább alkoholra cseréltek el - e cserében vett részt Heuwer asszony is, a curryporhoz brit katonákon keresztül juthatott hozzá, valószínűleg véletlenül, Wurst pedig valahogy mindig adódott. A kreativitás aztán meghozta a gyümölcsét, állítólag volt olyan időszak, amikor hetente 10 000 adag Currywurstot adott el! Bár Heuwer asszony Berlinben kezdte árusítani a Currywurstot, vannak elméletek, melyek Hamburgot jelölik e fűszeres kolbász szülőhazájaként.

Emléktábla Berlinben, a Kantstrasse és a Kaiser-Friedrich Strasse sarkán

Az utcákon kapható Currywurstok manapság már sokszor gyári fűszeres ketchuppal készülnek, Herta Heuwer azonban eredetileg titkos recept alapján készülő fűszeres ketchuppal tálalta a Wurstokat. Az eredeti recept sajnos feltalálójával együtt vándorolt a túlvilágra. 

Ha az évi 800 millió elfogyasztott adag még nem bizonyítaná eléggé a Currywurst népszerűségét, olvastam például, hogy a hagyomány szerint minden berlini polgármester-jelölt lefényképezkedik egy Currywurst-stand mellett. Aztán Gerhard Schrödert, a korábbi német kancellárt is nagy Currywurst-rajongóként tartják számon. Ha pedig még ez sem lenne elég bizonyíték: egy országszerte népszerű német énekesnek, Herbert Grönemeyernek saját dala is van ezen ételről! A Currywurst című dalt mi is "tanultuk" még az első nyelviskolában, része volt a könyvünknek - mi ez kérem, ha nem egy ikonikus jelenség? :-)

És hogy miért is? Gyors, fűszeres, meleg, hús és krumpli van benne, a legtöbb ember kedveli ezeket az összetevőket. Hagyomány, ami mindig, mindenhol fontos. Olcsó! A legtöbb helyen 2-3 Euróért kapható, ezért szinte bárki megengedheti magának. A New York Times-nak volt egy egész hosszú cikke a berlini Currywurstról: szerintük a Currywurst a társadalmi egyenlőség jelképe is, mivel olcsó, mindenki meg tudja venni, egymás mellett eszi állva az öltönyös üzletember és a kantáros nadrágos festő szakember - ebben is lehet valami, bár ez az egyenlőség-kérdés azért talán összetettebb, mint egy sima Currywurst... 

Pár hete fejeztem be életem első német nyelvű könyvének olvasását, mely véletlenül (!) a Currywurst feltalálásról szólt, egy háborús-szerelmi történetbe ágyazva, nagyon kedves, szép könyv. Uwe Timm könyvét (Die Entdeckung der Currywurst) csak úgy véletlenül emeltem le a körzeti könyvtárunk polcáról, de nagyon-nagyon jól választottam, ezt utólag a tanárnőm is igazolta. Ha van lehetőségetek, vagy a könyvet, vagy a belőle készült filmet érdemes megszerezni - ezekben esik pár szó a titkos fűszerekről is! :-)

És akkor ha Berlinben jártok, ne hagyjátok ki:

1) Konnopke's Imbiss: a legrégebbi, 1930 óta működő Imbiss, sok berlini szerint a város legjobb Currywurstja itt kapható. Nemrég újították fel az egész környékét, így most már a régi helyén várja a vendégeket. Az U2-es metró, vagy az M1-es villamos Eberswalder Strasse nevű megállójánál, a felszíni metrópálya alatti bódéban található. Ebéd- és vacsoraidőben sorbanállásra számítsatok!

2) Curry 36: ez az imbisz "csak" 1980 óta működik, de itt is mindig rengeteg ember áll és eszik lelkesen. A forgalmas U7-es metró vonalán, a Mehringdamm nevű megállónál a felszínen található, a tömörülésről hamar észrevehető :-)

A két legismertebb hely mellett egyébként tulajdonképpen bárhol meg lehet kóstolni a Currywurstot, nem csalódhat olyan nagyot az ember. Ha valaki nagyon fanatikus és rászán (viszonylag) sok pénzt, még a Currywurst múzeumba is ellátogathat - mert ilyen is van, de állítólag nem éri meg igazán. 

Mi szeretjük, de nem rajongunk érte annyira, mint a németek - egyszer-egyszer jó, de annyi elég is. 

Ha erre jártok, és kipróbáljátok ezt a nagyon német, nagyon berlini specialitást, vagy már ki is próbáltátok valamikor, kíváncsi lennék, nektek mi a véleményetek? 

Berlinben enni 1: Döner.

Naan - jó, jó és még egyszer jó

Ha azt mondom, hogy szeretjük az indiai ételeket, azzal egyáltalán nem fejezem ki eléggé, hogy mennyire is szeretjük (milyen jól jönne ide az angol "understatement" szó). Mert hogy nagyon-nagyon szeretjük. Olyannyira, hogy rajta keresztül lassan a csípős "ízt" is megkedveljük, ami nagy szó! A fűszerek-ízek kavalkádja, melyek egy finom szószban egyesülnek, utánozhatatlan. Bárány, csirke vagy zöldség, illatos rizs, mártások, bármi jöhet. Ugyanígy szuperek a kenyérfélék is......

Naan

Kóstoltunk már papadumot, amely egész vékony, roppanós, talán a sajtos tallérra emlékeztető állagú, és esetünkben római köménnyel volt enyhén fűszerezve - ezt előételként kaptuk egy étteremben. Aztán kóstoltunk másfajta lepénykenyeret is, az puha tésztájú volt, és a közepe pedig levegős, puffadt. Ennek a nevét sajnos utólag már nem tudtam visszanyomozni. A kedvencünk azonban eddig mégis a naan. Ez a lapos, ovális lepény, mely pl. az indiai, pakisztáni, perzsa és rengeteg más ázsiai konyha alapvető kenyérféléje, általában élesztővel készül, és (agyag) kemencében (pl. tandoori) sütik. Ahogy olvastam, rengeteg változata létezik, különböző fűszerekkel, magokkal, akár hússal töltve is fogyasztják... 

Berlin-tipp: a jelenlegi kedvencünk egy kicsi, meghitt indiai étterem, ahol a tulaj maga szolgál fel, kezet fog velünk és őszintén érdeklődik, hogy ízlett-e az étel - hülye kérdés, iszonyat finom. Amikor  egyszer nem bírtam megenni, mert olyan nagy volt az adag, ez az elegáns indiai férfi szinte megsértődött, ahogy meglátta a tányéromat - aztán megkönnyebbült, mikor mondtam, hogy csak sok volt, és a maradékot természetesen elvinném... :-) Szóval a hely neve Abirams, és az U7-es metró Gneisenaustrasse megállójánál található - ajánlom mindenkinek, aki szereti!

Egyszer régebben már próbálkoztam itthoni naan-sütéssel, nem igazán sikerült. Most azonban találtam egy (brit)-indiai receptet a BBC Food-on, és gondoltam, adok neki még egy esélyt. Leszámítva azt, hogy talán egy-két perccel tovább sült, mint kellett volna, nagyon elégedettek voltunk az eredménnyel! Még frissen megkentem a naanokat egy kevés fokhagymás vajjal, és így ettük őket a kókuszos csirke tikka masala mellé (folyt.köv.). Már csak egy kemence kellene... :-)

A fekete hagymamag (nigellamag) zseniális fűszer, érdemes beszerezni, ahogy látom, mindez már online is intézhető, és nem is olyan drága!

Hozzávalók:

- 1 tk porélesztő

- 1 tk cukor

- 200 g liszt

- egy kevés fekete hagymamag (nigellamag)

- csipet só

- 1/2 tk só

- 1 ek olaj

- 2 nagy ek natúr joghurt

- 2 ek tej

Keverjük el egy kevés langyos-meleg vízben a szárazéleszőt és a cukrot, majd hagyjuk állni kb. 5 percig, amíg az élesztő beindul. Közben keverjük össze a lisztet, sót, nigellamagot, sütőport, és adjuk hozzá az olajat, a joghurtot, a tejet, végül az élesztős keveréket. 

Kezdjük el összedolgozni a tésztát. Kézzel kb. 10 percig dagasszuk, ha kézzel dolgozunk, a recept szerint enyhén bevizezett ököllel - egyébként szerintem úgy, ahogy máskor is szoktuk. :-) Rugalmas, nem ragacsos tésztát kapunk. Fedjük le a tésztát, és hagyjuk kelni langyos helyen, 10-15 percig (szerintem lehet kicsit tovább is). 

Melegítsük elő a sütőt 140°C-ra.

Ha megkelt egy kicsit, osszuk 4 részre a tésztát, ugyanis négy naant fogunk sütni. Nyújtsuk mindegyik adagot ovális alakúra, kb. fél cm vastagságúra - ne legyen nagyon vékony, mert könnyen kiszáradhat. Olajozott / zsírozott tepsin / sütőlapon süssük őket 10-15 percig, ha már hólyagokat látunk a felületükön, és egy pici színt, el is készültek. Érdemes a sütőből való kivétel után (akár fokhagymás) vajjal vagy ghível megkenni a naanokat.

Frissen tálaljuk, bármilyen indiai (jellegű) étel mellé mártogatni, vagy csak úgy magában is jó... :-)

Hawaii lángos - Heee???

A pünkösdi hosszú hétvégén Berlinben minden évben megrendezésre kerül egy Karneval der Kulturen nevű rendezvény, amely a világ kultúráinak sokszínűségét hivatott ünnepelni, nagyon dióhéjban megfogalmazva. Több helyszínen zajlik a karnevál, a csúcspont pedig a vasárnap délutáni felvonulás, vagy menet, mely Kreuzbergből indul, és a végén egy hatalmas "utcabállal" végződik, valamikor éjszaka. Szambatáncosok, afrikai "törzsi" táncosok, elektronikus zene, ázsiai, indiai, latin-amerikai figurák vonulnak táncolva, sípolva, és hatalmas tömegek szemlélik a felvonulást, koktélokat iszogatva, vagy sörözve. Mi idén nem vállaltuk be a tömeget, elég volt tavaly, de tényleg nagy felhajtás, az biztos! :-)

Tegnap délután a bazár-vásár rész felderítése mellett döntöttünk, ott még nem jártunk korábban. 

Bazár

Berlin két forgalmas metrómegállója közt, számtalan utcán terül el a különböző ételes-italos standok tömkelege, különböző ékszeres-ruhás-kütyüs árusokkal megspékelve.  

Volt például tenyérjóslás is...

Voltak zenei színpadok is, jó kis ritmusokkal, és természetesen, az alkoholos-sörös bódék sem hiányoztak.... :-)

Jó kis belga sör...

Egy kicsit önkínzás-jellege volt egyébként a vásározásunknak, ugyanis az EHEC-járvány miatt mi még mindig nem eszünk olyan ételeket, amelyekben nyers uborka/paradicsom/saláta van, bár a "tilalmat" már feloldották, mi még várunk egy kicsit. Így a különböző csábító illatú ételekből alig kóstoltunk most... 

A nap viccét azért kiszúrtuk. Láttunk egy lángosos bódét (ahol mellesleg rengetegen ettek!), echt ungarisch meg minden. 

Yaaay!

Az egy dolog, hogy sonkás és szalámis lángost is lehetett kapni, illetve mindenféle más feltétes csodát is, de a HAWAII LÁNGOS nálam kiverte a biztosítékot!! Eleve nem szeretem annyira ezt a háváj-ízpárosítást, de lángossal??? Hát, nem tudom... :-) De ami a németeket illeti, nekik ízlett, ugyanis láttunk olyat is, aki épp ilyet evett...

Fincsi?

Érdekes ez, hogy a népek ételei hogy alakulnak-formálódnak, ha más népek kezei közé kerülnek... Ahogy én kiakadok a hawaii lángoson, valószínűleg úgy mosolyognak a kínaiak az európai kínai kajákon, az olaszok a különböző pizzacsodákon (máj? borsó? ehh?), és még sorolhatnám :-)

Egyébként pár hete láttunk kürtőskalács-sütödét is, az egyik legforgalmasabb nagyáruházban az Alexanderplatzon! Kíváncsi lennék, ki üzemelteti ezeket a magyaros büféket itt Berlinben? 

Ettetek már hawaii lángost? ;-)

Popcorn házilag

Én már nem is emlékszem, vajon mikor és miért kezdtük el a "pattogót" (pattogatott kukoricát) "popcorn"-nak nevezni??? Arra emlékszem, például, hogy volt egy Popcorn nevű tinimagazin, amit néha olvastam, és arra is, hogy a "plázás", multiplex moziban "popcorn"-ként szerepelt a pattogatott kukorica a menün, de utóbbi már később volt... A "pattógóval" kapcsolatos első emlékeim azonban nagyon élénkek: anyukám a konyhában egy lábasban pattogtatta a kukoricaszemeket, én a fedőként szolgáló alufólián figyeltem, ahogy egyre több apró pont jelent meg, miközben a kukoricaszemek zajosan alakultak át finom, meleg pattogóvá. (Természetesen, mindig volt egy pár égett darab is, de ez most nem fontos.) 

Mindenesetre, a popcorn szinte elengedhetetlen kelléke a filmnézésnek, akár moziban, akár otthon vagyunk, ez tény. A moziban még meg is veszi az ember,  bár horribilis az ára, de hogyan produkáljunk otthon popcornt? Bevallom, az utóbbi években, amikor popcornt ettünk, mi legtöbbször a boltban kapható, mikrózható verziókat vettük meg, mert.... ki tudja, miért... Kényelmes? Gyors? Igen, az. Mostanában azonban egy kicsit átgondoltam a dolgot: rendszeresen főzök, eléggé odafigyelek arra, hogy mit eszünk, legyen friss, lehetőleg szezonális, nem agyonsózott az étel, stb... Ilyen szemszögből nézve pedig elég riasztó az a sok ismeretlen szó az összetevők közt, a só- és zsírtartalomról nem is beszélve!!!

Úgy döntöttem hát, visszatérek a gyökerekhez - back to basics, és megpróbálok itthon popcornt produkálni! Így én szabályozom a só és a zsír mennyiségét, ha "bűnözni" akarok, vajat is teszek rá, de akár csak olívaolajjal is jó lesz. 

Ja, még egy popcorn-sztori: amikor 9-10 éves voltam, éltünk egy évig Nagy-Britanniában, apukám munkája révén. Egyszer a szomszédoknál vendégeskedtünk, akik megkínáltak minket popcorn-nal. Mi, a húgommal együtt természetesen lelkesen rávetettük magunkat, egész az első szemig: a popcorn ugyanis ÉDES volt! Azóta már persze tudom, hogy angolszász területeken természetesnek számít az édes popcorn is, de akkor sokkoló élmény volt, és ma sem szeretem igazán... :-)

És akkor a hozzávalók:

- 150 g pattogtatni való kukorica

- 3 ek olaj

- fél tk só

- kevés olvasztott vaj (opcionális)

Öntsük az olajat egy nagy, mély edénybe, és szórjuk bele a kukoricát és a sót. Közepes-meleg tűzhelyen LEFEDVE kezdjük el melegíteni, de hagyjunk egy egész kis rést a fedőnél, hogy a gőz azért távozhasson. Kb. 3-4 perc után elkezdenek pattogni a kukoricaszemek, időnként mozgassuk-rázogassuk meg az edényt, de egyébként nincs vele nagy macera. Óvatosan kukucskáljunk a fedő alá, ha már mindenképp leskelődni akarunk, a pattogó szemek ugyanis nagyon messzire tudnak repülni... :-) Amikor már ritkul a pattogás, lassan el is készül a popcorn. Ha kiöntjük egy külön tálba a már kész popcornt, a maradék szemeket még kipattogtathatjuk.

Ha vajas popcornt szeretnénk, olvasszunk meg egy kevés vajat, és csorgassuk a még meleg popcorn-ra, majd rázzuk össze, hogy mindenhová jusson.

Szeretitek a popcornt? :-)

Mauerpark - Cupcake - Berlin

Mondtam már, hogy Berlin vasárnaponként egész más várossá alakul át? Mivel a boltok nincsenek nyitva, az emberek pedig megengedhetik maguknak, rengetegen járnak el brunchokra ("villásreggeli"), ebédelni, bolhapiacozni, vagy kávé-sütizni, napszaktól függően. A város egy kicsit elcsendesül, sokan bicikliznek, sétálnak, parkokban napoznak, mert ezekből is van ám rengeteg. Mi is nekivágtunk vasárnap, ebéd után, elindultunk egy kicsit "a városba", mászkálni, nézelődni, csavarogni. A Nap sütött, volt egy-két felhő az égen, de alapvetően egy nyugis, vasárnap délutáni sétára csábított minket Berlin, a zöld fáival és régi épületeivel együtt.

Nem teljesen céltalanul indultunk azért neki a napnak... Nemrég olvastam egy sokak által dicsért helyről, mely a divatos-szép-kreatív-színpompás amerikai édességekre, a cupcake-ekre specializálódott, az egyszerű és lényegretörő Cupcake Berlin név alatt. Nos, ezt a helyet is ki akartuk próbálni, ugyanis - megkapaszkodni - mi még nem ettünk sosem olyan "igazi" cupcake-et! :-) 

A választék egy része

Az itthoni készítéstől mindig eltántorított a hihetetlen mennyiségű cukorral készülő vajas krém, mely a tulajdonképpeni dekorációk alapja, cukrászdákban, pékségekben pedig nem sokszor láttunk még.

A Cupcake Berlin igazi "berlini" vendéglátóhely, Friedrichshainban: nagyobb tér bent, kint pár asztal a fák alatt, minimál dizájn, jó zene, érdekes, tetovált-piercinges kiszolgálók, és egyszerű de finom ételek - ez esetben cupcake-ek.

Benn

A különböző fantázianevű süticsodákból a következő példányokat kóstoltuk meg:

The King: Elvis nevében, csokis sütialap, mogyoróvajas vajas krém, mogyorótörmelékkel

Fantasy Island: vaníliás sütialap, krémsajtos-kókuszos-vajas krémmel

Amellett, hogy ízre-állagra tökéletesek voltak, megállapítottuk, hogy iszonyatosan tömények, tehát ha még megyünk majd (valószínűleg lesz rá eset), ketten eszünk egyet :-)  Fotózni pedig egyszerűen élvezet ezeket a szépségeket!!!

A süti után bolyongtunk még egy kicsit a Boxhagener Platzon és környékén, ahol épp bolhapiac volt, majd rövidke S-Bahn út után eljutottunk a Mauerparkba. A megosztottság idején e park területén is állt a Fal, és itt helyezkedett el az e szakaszra eső ún. "senki földje" is, a keleti és a nyugati falak közti üres, fegyverekkel őrzött terület. A sötét múltra ma már szerencsére csak egy-két faldarab emlékeztet, melyet street art alkotások díszítenek - a berlini fiatalok pedig minden vasárnap újult erővel árasztják el e parkot, főleg, ha már jobb az idő.

Az elején

Hatalmas bolhapiac várja a böngészni, vásárolni akarókat, elképzelhetetlen, hogy mi mindent lehet kapni: régi lemezek, régi rádiók, bútorok, kacatok minden mennyiségben, parókák, használt ruhák és ékszerek, cipők, biciklik, játékok... Mindeközben a parkban egy félkör alakú nézőtérről emberek százai hallgathatnak önjelölt karaoke-sztárokat, akik a középen található kis színpadon mórikálják magukat.

A lelátó

Nekünk sikerült elkapnunk egy idősebb pasit vasárnap, akiről az ugyan nem derült ki, hogy mit énekelt, de "Balaton - Ungarn" felirítú pólóban feszített! :-)

Hallottuk még az "I just called to say I love you" című Stevie Wonder klasszikust is, de mivel előadója még csak a helyes hangok környékén sem járt, inkább feladtuk, és piacoztunk egy kicsit.

Mit láthatunk még a Mauerparkban? Rengeteg cuki kutyát, kifogástalanul trendien öltözött arcokat, és "egyszerű" laza fiatalokat, rasztás anyukákat babával a hátukon, mozgó sörárusokat, és számos nagyvárosi figurát, kosarazó fiúkat, grillező embereket, zsonglőröket, beszívott-elszállt "zenészeket", és így tovább...

Állandó nyitvatartás, mindjárt jövök - Köszönöm!

A Mauerpark varázsa számomra abban rejlik, hogy egy nagyváros közepén, a történelem egy nagyon csúnya epizódja által kísértett helyen minden vasárnap kialakul valamiféle zsongás, összejövetel, mely azonban teljesen laza, fiatalos, vibráló és olyan nagyon "berlini" is egyben.

Háttérben a tévétorony

Bár Berlinben egyre több és több turista van, a Mauerparkban nincs olyan érzése az embernek, mint egy-egy híres látványosság környékén, ahol szinte elvész az adott épület vagy táj szépsége a turisták tömegében. Itt is sokan vannak, biztosan turisták is akadnak, de a park megmarad egy Fal nélküli és falak nélküli "Falparknak".

Ha már a Mauerparkig elmentünk, ejtsük útba a Bernauer Strassén lévő "Fal múzeumot" is, mely ingyenes, részletes, nagyon igényes, és kilátójából egy eredeti őrtoronyra is ráláthatunk. A környék, az utcák, ahol sétálunk, nem is olyan rég még egy város megosztottságának legközpontibb részei voltak, ugyanis a berlini Fal itt húzódott. Érdemes kicsit elgondolkodni, utánaolvasni, milyen torz dolgokat is tud alkotni az emberiség.

A vasárnapunk így ért véget, jóleső fáradtsággal értünk haza. Már nem kezdő berliniek vagyunk, mégis, még mindig el tud kápráztatni minket ez a város, melynek hihetetlen, egyéni dinamikája van. Ezt a dinamikát csak akkor érezheti át az ember, ha nyitott szemmel-füllel jön ide, és a kötelező látványosságokon túl egy kicsit a városra, az érzésre, az épületekre és az emberekre is figyel. Berlin nem úgy szép, mint mondjuk Velence, de minden pontja, minden utcája mesélni tudna - vidámat, szomorút egyaránt. Ha itt jártok, figyeljetek e történetekre!


Cupcake Berlin
Krossener Strasse 12, Friedrichshain, 10245 Berlin (U5 Samariterstrasse / Frankfurter Tor)

Mauerpark
Gleimstrasse 55, 10347 Berlin (U2, M1 Eberswalder Strasse vagy U8 Bernauer Strasse)


Gedenkstätte Berliner Mauer - "Fal Múzeum" 
Bernauer Strasse 111/119, 13355 Berlin (U8 Bernauer Strasse vagy S1 Nordbahnhof)

Kókuszos-csokis cookie - erős "wow-faktor"

Emelje fel a kezét az, aki nem szereti a kókusz-csoki párost! Valaki? Hm? Na ugye, hogy senki. :-) 

Frissen sült, még enyhén olvadt csokival...

Egy-két hete a heti bevásárlásnál megakadt a szemem egy csomag kókuszreszeléken, és eszembe jutott, hogy milyen időtlen-idők óta nem sütöttem semmi kókuszosat, pedig tulajdonképpen nagyon is szeretjük. Hamar rá is találtam egy jónak ígérkező kókuszos-csokis "keksz"-receptre, amely aztán valóban nagyon jó lett (erre utal a címbeli wow-faktor is). A kókuszt egy pár percig pirítani kell a felhasználás előtt, így kap egy kis extra ízt.. az eredmény: erős Bounty-flashback, kókuszos, puha....nem is kell ennél több. Ja, esetleg még egy pohár tej. :-)

A kókusszal hogy álltok? 

Hozzávalók: 

- 100 g kókuszreszelék

- 155 g liszt

- 1/2 tk sütőpor

- 1/2 tk szódabikarbóna

- csipet só

- 150 g (barna) cukor ( kevés cukor + édesítővel is működik)

- 4 ek vaj

- 1 tk vaníliakivonat

- 1/4 tk kókuszaroma (én kihagytam)

- 1 nagy tojás

- 100 g csoki darabokra vágva 

A kókuszreszeléket egy száraz serpenyőben pirítsuk meg pár perc alatt, amíg picit megbarnulnak.

Keverjük össze egy tálban a száraz hozzávalókat. Robotgéppel keverjük ki a cukrot és a vajat krémesre, majd adjuk hozzá a vaníliát és a tojást, és ezekkel is keverjük el alaposan. Lassan adjuk hozzá a lisztet is, keverés közben. Végül adjuk hozzá a kókuszreszeléket és a csokidarabokat is.

Helyezzünk kiskanálnyi darabokat a tésztából sütőpapírral bélelt sütőlapra, és egy picit lapogassuk is le őket. Hagyjunk 1-2 cm helyet köztük, mert sülés közben nőnek egy kicsit. 180°C-ra előmelegített sütőben süssük a cookie-kat 10 percig, amíg az aljuk egy picit megbarnul. Ne száradjanak ki :-)

Langyosan, vagy teljesen kihűlve tálaljuk.

Tésztasaláta sült paradicsommal és baconnel - melegen

Nem ismerek embert, aki ne szeretné a tésztaételeket, akár magyaros vonalon (mákos, túrós, diós, grízes), akár például olaszos vonalon indulunk, és akkor a kínai, japán, thai és egyéb klasszikusokat még nem is említettem. Mi is lelkes tagjai vagyunk a tésztaevők (képzeletbeli) klubjának: gyorsan elkészíthető, rendkívül sok módon variálható, egészséges (is lehet), és finom. A tészta halála azonban az, ha túlfőzik, nem hiába hallani mindig a tésztamester olaszok varázsszavát: "al dente", azaz "harapnivaló", "épp megfőtt, de ne túl puha" legyen az a tészta, úgy marad meg az igazi íze, jellege. Az al dente állag elérése egyébként nem valami nagy ördöngősség, csak a tészta zacskójára írt elkészítési időt kell figyelembe venni, bő, lobogó vízben főzni a tésztát, és főleg: kóstolni, kóstolni, kóstolni. Ha már kívül puha, de még belül érzünk egy olyan "harapnivaló" részt, kész is, nem kell tovább várni. Pisti régebben sokat piszkált ezzel az "al dente mániámmal", ugyanis ő is (sok más emberrel egyetemben) egy tipikusan tésztát-túlfőző-nagyi konyháján nevelkedett (aki egyébként sok más fogást istenien főz, természetesen), de mostanra már megértette és észre is veszi, hogy mi a különbség. Az pedig, hogy a nem túlfőtt tészta glikémiás indexe jobb, mint a túlfőtté, már csak hab a tésztán tortán. :-)

Ma mindenesetre hoztam nektek egy olaszos-jellegű tésztasalátát, melyet a sütőben együtt sült paradicsom és fokhagyma emelnek egy magasabb szintre, a bacon már csak egy kis ráadás :-) Feta, olajbogyó és bazsalikom, folytassam tovább??? :-)

Hozzávalók: (4 személyre)

- 400 g koktélparadicsom

- 6 gerezd fokhagyma

- olívaolaj

- 400 g rövid tészta (penne, rigatoni, stb)

- 12-15 szelet bacon (füstölt szalonna)

- 150 g fetasajt

- 75 g fekete olajbogyó

- 1 marék bazsalikomlevél

A sütőt melegítsük elő 180°C-ra. A koktélparadicsomot és a fokhagymát egy tepsibe tesszük, kevés olajjal meglocsoljuk, sózzuk-borsozzuk, gyorsan átkeverjük, és 15-20 percig sütjük. Ezalatt a paradicsomok és a fokhagymák megpuhulnak.

Amíg a sütő dolgozik, főzzük meg a tésztát a csomagoláson jelzett módon.

Egy serpenyőben pár csepp olajon pirítsuk meg a bacont (szalonnát), amíg jó ropogós lesz (4-5 perc), majd itassuk le a fölösleges zsírt róluk. Egy kevés tésztát tegyünk a szalonnazsíros tepsibe, mozgassuk körbe, hogy az értékes szaft kárba ne vesszen. 

Egy nagyobb tálban keverjük össze a tésztát, a darabokra vágott bacont, a sült paradicsomokat, a fetát és az olajbogyókat. A fokhagymákat nyomjuk ki a tepsibe, amelyben sültek, és a paradicsomos-sütős olajjal keverjük össze. Ezt a fokhagymás olajat öntsük a tésztasalátára, és keverjük az egészet jó alaposan össze. 

Tálaláshoz friss bazsalikomlevelekkel szórjuk meg, és melegen fogyasszuk.

Epres-rebarbarás crostata

A külföldi nyelvtanfolyamok előnye, hogy nagy eséllyel egy magyarral sem találkozik az ember, épp ezért rá van "kényszerítve" arra, hogy (esetemben) németül kommunikáljon a csoporttársaival - mert hát szünetben ugye beszélgetni és kávézni kell. :-) Pár hete, amikor már megjelentek az első rózsaszínű rebarbarák a boltokban, lelkesen vázoltam fel szünetben a lányoknak (németül), hogy majd ezt, meg azt szeretnék sütni-főzni a rebarbarával, de csak kérdő arcokkal találtam szemben magam... Már kezdtem kétségbe esni, hogy miért is tanulom már ennyi hónapja a németet, ha ezt sem... Aztán a többségnek már leesett, hogy miről beszélek, de volt olyan, akinek továbbra sem volt fogalma sem. Persze, ha valaki olyan vidékről, éghajlatról jön, ahol ismeretlen ez a növény, megértem, de akik e társalgásnál jelen voltak, már mind több éve Berlinben élnek, és van konyhai tapasztalatuk is. Ráadásul Berlinben (és általában Németországban) elterjedt és ismert növény a rebarbara, szezon idején minden pékségnek van legalább egy-két rebarbarás (-epres) süteménye. Miután feladtam, hogy feltétlenül átadjam rebarbara-ismereteimet a rebarbarailag tudatlan csoporttársamnak, társult a tanárnőnk is hozzánk. Elmondta mindazt, amit én is, de közben csak arra tudtam figyelni, hogy a "Rhabarber" szót ÚGY, ahogy ő mondta, soha nem fogom tudni kiejteni. Lehet, hogy itt volt a hiba? :-) A magyar "r" és a német "r" olyan, de olyan messze vannak egymástól...

A rebarbara mindenesetre zseniális, és (a világ legjobb gyümölcsével, az) eperrel kombinálva még zseniálisabb párost alkotnak - a rebarbara kellemesen savanykássá teszi az eper édességét, miközben a piros-rózsaszín színek a szemet gyönyörködtetik. Ez a rebarbarás-epres sütemény könnyű, viszonylag kevés cukorral készül, vékony a tésztája is, a  hangsúly egyértelműen a gyümölcsökön van. A tésztába kerülő liszt 1/3-a teljes kiőrlésű, ami nagyon jó ízt ad neki, és a gyümölcsökhöz is illik.

Lelkesedjünk együtt a rebarbara-eper párosításért, mit szóltok? :-)

Hozzávalók:

A tésztához:

- 130 g liszt

- 70 g teljes kiőrlésű liszt

- 1, 5 ek cukor

- csipet só

- 165 g vaj (hideg, kockákra vágva)

- 1 nagyobb tojás

- 1 ek tej

A töltelékhez:

- 25 g kukoricakeményítő

- 260 g rebarbara

- 250-300 g eper

- 70 g cukor

- 1 nagyobb tojás, felverve

- egy kevés barna- / nádcukor

Keverjük össze a liszteket, a sót és a cukrot (géppel vagy kézzel). Ha géppel csináljuk a tésztát, adjuk hozzá a vajat, és addig kevertessük, amíg morzsás-darabkás lesz az állaga. (Kézzel: morzsoljuk e a vajat a lisztben a kellő állag eléréséig.) A tojást és a tejet keverjük össze, és adjuk a vajas-lisztes részhez, kevertessük így is, amíg nagyobb darabokba áll össze a tészta. (Kézzel: egy késsel/villával keverjük a tojást-tejet a tésztába, majd kézzel gyorsan dolgozzuk át.) Borítsuk ki a tésztát munkafelületre, és kézzel alakítsuk, formázzuk egybe, és lapogassuk kör alakúra. Fedjük le fóliával, és 1-1,5 órára tegyük a hűtőbe.

A töltelékhez először keverjük el a keményítőt 3 ek vízben, majd tegyük félre. A rebarbarát és az epret vágjuk kisebb darabokra, szeletekre, és a cukorral együtt tegyük egy nagyobb serpenyőbe. Közepes hőmérsékleten, folyamatosan keverve "főzzük" őket egy kicsit, amíg levet eresztenek, és elkezdenek puhulni (kb. 4 perc). Ezután adjuk hozzá a keményítőt, és magas hőmérsékletre kapcsolva várjunk, amíg felfő. Öntsük a gyümölcsöket egy tálba, és hagyjuk őket kihűlni, kb. 30 percig. Megjegyzés: a keményítővel óvatosan bánjunk, hamar besűrűsíti a gyümölcsöket, először inkább kicsit kevesebbet adjunk hozzá, majd ha úgy látjuk, hogy még kellene, pótoljuk. A cél egy sűrűbb, lekvár-szerű állapot elérése, nem szabad keményítőízűre csinálni.

A maga rusztikus valójában

Melegítsük elő a sütőt 200°C-ra. A tésztát lisztezett sütőpapíron nyújtsuk ki, mert majd azzal együtt csúsztatjuk át a sütőlapra. 28-30 cm átmérő elérésére törekedjünk. A tésztát eleinte nehézkes nyújtani, mert a hideg vaj megnehezíti, de idővel könnyebb lesz. Ha elég nagyra nyújtottuk, kenjük meg a felvert tojással, és halmozzuk a közepére a gyümölcsös keveréket. A széleknél 3-3,5 cm távolságot hagyjunk. Hajtsuk a tészta széleit a gyümölcsös töltelékre óvatosan, ez fogja majd össze a sülésnél. Ha itt-ott kicsit megszakadna, javítsuk ki. Kenjük át tojással a már felhajtott tészta szélét körben, és szórjuk meg egy kevés nád- vagy barnacukorral. 

Óvatosan csúsztassuk át a papír segítségével a sütőlapra, és süssük 40-45 percig, vagy amíg a tészta szépen megbarnul.

Hagyjuk kihűlni, majd tejszínhabbal vagy vanília fagyival tálaljuk a szeleteket.

A recept forrása itt található, eredetileg málnával.

Darált hússal töltött török pite - Kıymalı Pide

Néha elmosolyodom magamban (vagy magamon?), amikor végiggondolom a következőt: Berlinben élek már több mint másfél éve, a német fővárosban, és ennek ellenére a német ételek kevésbé érdekelnek (kóstoltam sokfélét már), mint a török (és egyéb arab, keleti) fogások, melyekkel viszont nem tudok betelni. Ezt a jelenséget nem tudom másra fogni, csak arra, hogy a német konyha, bár nagyon finom, alapjaiban, jellegében nem olyan sokban különbözik a magyartól, amit már ismerek, a keleti, "távoli" ízeket azonban olyan izgalmas felfedezni. Az fűszerek sokszínűsége, a kenyerek másfélesége, az eltérő kombinációk mindig valami újat tudnak mutatni. Az már csak egy érdekes csavar az egész történetben, hogy a keleti-arab konyhák iránti rajongásom pont egy északi, porosz-német nagyvárosban lángolt fel - de hát ilyen ez a keveredő-kavarodó világ... :-)

Van egy videósorozat, melynek a címe Koch Dich Türkisch (Főzz magadnak török ételeket - szabad fordításban). Időről-időre belenézegettem az egyes részekbe, és mivel mostanság már értem is németül, amiről szól, úgy döntöttem, megpróbálkozom ezzel a darált húsos pite-szerűséggel. A recept nem bonyolult, és nem is kellenek hozzá nagyon spéci hozzávalók, inkább csak időigényes, hiszen a tésztának kelnie kell egy kicsit, majd nyújtani, tölteni, formázni és kisütögetni kell a pitéket. Mindazonáltal meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki szeret ilyenekkel pepecselni, ugyanis a végeredmény magáért beszél: finom, puha, vékony húsréteggel töltött lepényeket kapunk, melyek salátával, joghurtos szósszal, vagy csak úgy natúran fogyasztva is tökéletesek. A vega verzió készülhet például sajttal, vagy krumplival töltve. Az eredeti (török) szakácsok szerint teával érdemes fogyasztani! :-)

Hozzávalók (kb. 10-12 darabhoz):

- egy szép csokor petrezselyem
- 2 hagyma
- 1 sima zöld paprika
- 40-50 dkg darált marhahús
- só, bors, piros paprika, chili

- egy fél csomag friss élesztő
- kicsit több mint fél dl langyos tej
- 1-2 kk cukor
- langyos víz
- kb. 50-60 dkg liszt (plusz a nyújtáshoz)

- olaj és olvasztott vaj a sütéshez

A töltelékhez vágjuk nagyon-nagyon apróra, finomra a hagymát, a paprikát és a petrezselymet, majd alaposan dolgozzuk össze a darált hússal és a fűszerekkel.

A tésztához öntsük a tej felét egy nagy tálba, adjuk hozzá a cukrot és az élesztőt, majd egy kevés víz hozzáadásával (kb fél dl) keverjük el egy fakanállal az egészet, amíg az élesztő feloldódik. Adjuk hozzá a maradék tejet, és szórjunk kevés lisztet, sót a folyadék felületére. Hagyjuk 10 percig állni, amíg beindul az élesztő.

A 10 perc letelte után adjunk a masszához még egy kevés vizet (1-2 dl), amíg újra folyékony állaga lesz. Ezután adjunk hozzá annyi lisztet, és gyúrjuk addig, amíg egy szép, sima, rugalmas és puha tésztát kapunk. A török szakácsnő szerint olyan legyen a tészta állaga tapintásra, mint a saját fülcimpánké - találó hasonlat, és könnyű eltalálni, még konkrét mennyiségek nélkül is :-) Gyúrjuk át a tésztát jó alaposan enyhén lisztezett munkafelületen. Hagyjuk állni nyugodt helyen kb. fél órát, majd vágjuk kisebb darabokra, és formáljunk akkora golyókat belőle, melyek a tenyerünkben kényelmesen elférnek.

A sütés során kell majd egy kevés olvasztott vaj - olaj kombó, amellyel a lepényeket kenegetjük, ehhez olvasszunk kb. 5-8 dkg vajat és adjunk hozzá kevés olajat is. Tegyük félre a sütésig.

Most nyújtsuk ki a tésztagolyókat. Lisztezzük rendesen alul és felül is nyújtás közben, nehogy leragadjanak. Egész vékonyra kell nyújtani a tésztát, és megközelítőleg kör alakúra. Ha megvan, tegyünk egy-másfél evőkanálnyi tölteléket a tésztakorongra, kenjük szét a kör felén, szép vékony réteg legyen a töltelék is, és hajtsuk rá a kör másik felét. Nyomkodjuk össze szépen a széleit, és a felesleges lisztet sepregessük le. Ez itt a munka legpepecselősebb része, mire mindent kinyújtunk, megtöltünk és megformázunk. Közben lehet például énekelgetni, gondolkozni...

A sütéshez egy teflonserpenyőt melegítsünk, és a vajas-olajas keverékkel kenjük meg vékonyan, pl. egy ecsettel. Nekem pont akkora a serpenyőm, hogy egy fordulóban 2 pitét tudtam egyszerre sütni. Miközben sülnek, illetve amikor megfordítjuk, még érdemes vékonyan megkenni őket az ecsettel. A színén látszik, amikor kész: szép aranybarnás lesz, és a töltelék is megsül belül. Egy-egy adag kb. 6-8 perc alatt készül el, de figyelni kell, és esetleg az első darabnál akár próbát is tenni: felvágni, megkóstolni :-)

Mi salátával és egy egyszerű joghurtos öntettel ettük, még újramelegítve is szuper volt. Előre hát, kedves gyúrni, sütni szerető olvasó! :-)

Mexikói (ihletésű) csirkés-babos rizs

Eddig akárhány mexikói csoporttársamat kérdeztem, hogy tudnak-e jó mexikói étteremről Berlinben, mindannyian csak egy elnéző mosollyal legyintettek, és közölték: "ááh, olyan nincs". Amikor a részletekről faggattam őket, hogy vajon mégis miért lehet ez így, azt mondták, hogy egyszerűen nem olyan ízű itt az étel, mint Mexikóban. Ők teljesen másféle kukoricát használnak, többfélét is, így már eleve a tortillák íze is más. Aztán a szószok (mole), a paprikafélék és minden egyéb is: más. Ugyanígy vélekedik az olasz csoporttársam is az olasz ételekről, igaz, az ő hazája közelebb van. Nagy valószínűséggel akármilyen importált, eredeti alapanyagokból készítenék el ezeket a mexikói vagy olasz fogásokat Berlinben profi szakácsok, fent említett csoporttársaim (és még sok más nép) akkor is találnának rajta fogást. Az otthoni ízek nem hiába otthoni ízek, és az emlékeknek, a napsütésnek, a tenger illatának legalább akkora ízesítő funkciója van, mint a friss bazsalikomnak, vagy a habanero paprikának. 

A mai bejegyzésben egy olyan egytálételt osztok meg veletek, amely nagyon egyszerűen készül, elég nagy a lehetőség a hozzávalók variálására, és mexikói ihletésű. Azért csak ihletésű, mert úgysem lehet olyan, mint Mexikóban :-) És azért mexikói, mert van benne feketebab, kukorica, friss koriander, és egy picit csípős. Azt hiszem, a hozzávalók variálásánál talán csak arra érdemes figyelni, hogy az előbb említett három megmaradjon, hiszen ők adják az étel lényegét. Lehet azonban barnarizzsel is készíteni, paprika helyett paradicsomot használni, a húst akár elhagyni, esetleg valami izgalmas szósszal még feldobni.

Gyors, igazi comfort-food, és egyszerű is, kell ennél több?

Hozzávalók:

- 1 feketebab konzerv

- 1 kukorica konzerv

- 20-25 dkg rizs

- 1 zöldpaprika (kaliforniai)

- 1 nagyobb, vagy két kisebb csirkemell

- só, bors, gyömbér, koriander

- chili (pelyhek)

- 2 dl tejföl (esetleg natúrjoghurt)

- 2 nagy marék reszelt sajt (cheddar, gouda, mozzarella)

- extra sajt a tetejére, ha szeretnénk

- friss koriander a tálaláshoz

A csirkemellet főzzük puhára, majd vágjuk kisebb darabokra.

Amíg a csirkemell fő, főzzük meg a rizset is. Érdemes hosszabb szemű rizset választani. Ha megfőtt, szűrjük le.

Egy tálkában keverjük össze a tejfölt, a sajtokat és a fűszereket, valamint vágjuk apró kockákra a paprikát és öntsük le a konzervekről a levet.

Egy nagy sütőtálban öntsünk-keverjünk össze mindent, húst, rizset, zöldségeket, tejfölt, sajtot, stb, és a tetejére szórjunk még egy kis extra sajtot. 180°C-os sütőben süssük kb. 15-20 percig, amíg a sajt egy kicsit megbarnul a tetején.

Tálaláskor nagyon kell rá a friss koriander, szinte "életre kelti" ezt az egyszerű, mégis finom fogást.

Egyébként a friss koriandert szeretitek?

Az ihlet innen származik.

Sloppy Joes - gyors hamburger-alternatíva húsevőknek

Ma is egy amerikai klasszikust hoztam nektek, mégpedig a "Sloppy Joe" becenévre hallgató húsos szendvicset. Ezt az ételt már régóta ismerem, több filmben és könyvben is olvastam róla, de a kipróbálása valamiért eddig váratott magára. Ma vásároltunk, és el is készítettem - a végeredménnyel pedig nagyon-nagyon elégedettek vagyunk mindketten :-) 

A szendvics eredetéről (természetesen) sokféle verzió létezik, de a legtöbb helyen azt olvastam, hogy egy Sloppy Joe nevű étteremben (bárban) készítették először Key Westben, Florida államban, valamikor az 1930-as években. A szendvics alapja a hamburgerzsömle, a tölteléke pedig egy sűrű, paradicsomos-marhahúsos szósz, mely édeskés és fűszeres is, ízlés szerint csípős is lehet. Mi mostanában - számunkra is - meglepő módon egyre többször kívánjuk a csípősebb ízeket, ezért egy kicsit több chilivel készítettem, de készíthető teljesen "normálisra" is.

Hozzávalók: (kb. 6 szendvicshez)

- 40 dkg darált marhahús

- 1 hagyma

- 2-3 gerezd fokhagyma

- 1 zöld kaliforniai paprika (na jó, vagy piros, vagy sárga)

- kb. 2 dl ketchup

- 1 kk mustárpor (vagy 1 ek mustár)

- worchestershire szósz

- 1 tk chilipor (chilipehely)

- só, bors

- 1,5 dl víz

- 1 tk barnacukor (szerintem elhagyható, a ketchup elég édes)

- 6 db hamburgerzsömle (kisebb)

- egy kevés vaj

Egy nagyobb serpenyőben pirítsuk meg a darált húst a vajon pár perc alatt, és öntsük le a zsírját. Adjuk hozzá az apróra vágott hagymát, fokhagymát és kaliforniai paprikát, és a ketchupot, mustár(por)t, vizet, valamint a fűszereket, szószokat ízlés szerint. Szerintem a worchestershire szósz nagyon jót tesz neki, lehet bátran adagolni, és a csípőst is. Keverjük át jó alaposan, és hagyjuk 15 percig alacsonyabb lángon rotyogni. Szép sűrű, fűszeres szószt kell kapnunk. Kóstoljuk meg, és ha kell, még fűszerezzük.

A zsemléket vágjuk ketté, és pirítsuk meg a belső oldalaikat egy serpenyőben (grillen akár). Adagoljunk a zsemlékbe egy-egy jó nagy adag húsos szószt, és ha szeretnénk, még egy vékony szelet sajttal is megkoronázhatjuk. Csipsszel, vagy salátával körítsük, és frissen fogyasszuk!

Ettetek már Sloppy Joe-t? :-)

A recept innen származik.

Bori a Facebook-on is!

Kedves Olvasók!

Mostantól a Facebook-on is megtalálható a blog, ha gondoljátok, "lájkoljátok", és tegyük még interaktívabbá a főzést-sütést-eszmecserét együtt! :-)

Ide kattintva érhető el: KLIKK.

Remélem, ott is találkozunk! :-)

Brownie, biciklizés, Berlin

Tegnap két (jelenleg) berlini lakos (ezek mi vagyunk) úgy döntött, hogy a gyönyörű napos időre való tekintettel ezúttal nem csak sétálnak és tömegközlekednek, mint általában, hanem biciklit bérelnek, és keresztül-kasul kerekeznek Berlinben. A nap csodálatosan jól telt, Berlin a legszebb arcát mutatta: laza és pezsgő, konzervatív és újító, multikulti és mégis nagyon német, valamint zöld, zöld és zöld... Tekertünk, ettünk, napoztunk, csodálkoztunk, hogy itt az autósok mennyire vigyáznak a biciklisekre, és a nap végére jóleső fáradtsággal az izmainkban tértünk haza. Ja, és leégtünk, de nagyon, a karunkon, a nyakunkon - ez azért is meglepő, mert én nem szoktam leégni, és általában a naptejet sem felejtjük el magunkkal vinni...

Mivel tegnap kisportoltuk magunkat, és a bőrünknek sem árt egy kis nyugalom, ma csak itthon voltunk, tevékenykedtünk, ki-ki a maga módján. Én például sütöttem egy szuper brownie-t, ugyanis az utóbbi pár hónapban valahogy annyi bűnrossz brownie-t kóstoltunk itt-ott, hogy felhúztam magam, amikor Pisti az egyikre azt mondta, hogy ez finom... Ő ugyanis még nem evett rendes, tisztességes, kívül picit kemény, belül puha, krémes, valódi csokiból készült brownie-t - nem is tudom, ez hogy alakulhatott így? :-) Mindenesetre ma, az első falatnál megérezte a különbséget, és közölte, hogy "na eez, tényleg finom". Klasszikus, egyszerű és nagyon csokis... 

Szeretitek a brownie-t?

Hozzávalók:

- 150 g étcsokoládé

- 113 g vaj

- 15 g kakaópor

- 200 g cukor

- 1 tk vaníliakivonat

- 3 tojás

- 95 g liszt

- csipet só

- csokidarabok, vagy diódarabok - ha szeretnénk

Egy 20 cm x 20 cm-es tepsit vagy sütőtálat kenjünk ki vajjal, és az aljára tegyünk sütőpapírt is. Melegítsük elő a sütőt 180°C-ra.

A csokit törjük apró darabokra, és a vajjal együtt olvasszuk meg gőz fölött. Ha szép, sima már az olvadt vajas csoki, vegyük le a gőzről, és adjuk hozzá a cukrot és a kakaóport. Alaposan keverjük el. Ezután adjuk hozzá a vaníliát is, és a tojásokat, egyesével, minden hozzáadás után jó alaposan átkeverve. Végül adjuk a keverékhez a lisztet és a sót, valamint az extra csokidarabokat, vagy diódarabokat, ha használjuk, és keverjük össze az egészet.

Öntsük a masszát az előkészített tepsibe, és süssük 20-25-30 percig. Az eredeti szerint 25-30 perc, de én már kb. 20 perc után jónak ítéltem. Arra kell figyelni, hogy a sütési idő vége felé, ha egy fogpiszkálót a brownie közepébe szúrunk, NE tisztán jöjjön ki, hanem legyen rajta morzsa, csokis massza. Így tudjuk csak elérni a kívánt, nem száraz brownie-állagot, ettől nem marad nyers a tészta, csak finom puha. Szerintem a brownie halála a száraz belső, tényleg nagyon figyeljünk rá. 

Ha kész, hűtsük, és szobahőmérsékleten, vagy hidegen tálaljuk. Elvetemültebbek amerikai módra vaníliafagyival is tálalhatják - nekem az már túl sok lenne :-) Elvileg fagyasztható is.

A recept innen származik.