Egy Berlin-Debrecen hazatérés margójára

Érdekes, sosem volt még ekkora szünet a blogban... Igaz, még soha sem költöztem haza 2 év külföld után sem... Most, hogy már július eleje óta itthon vagyok, hihetetlen sebességgel robogott el a nyár, szinte észre sem vettem, és máris szeptember közepe van, hűvösebbek az esték és hamarabb sötétedik. És hogy miért is, és hogyan tértem haza? 

Az én Berlinem, régi házzal, graffitivel és fákkal

Az úgy volt, hogy a Pisti ösztöndíja 2 évre szólt, mely idén decemberben jár le. Nyár elején elkezdtünk gondolkozni, hogy hogyan is lesz, ha hazajövünk majd, és úgy döntöttem, elkezdek lassan munkát is keresgélni, gondolván, az úgysem megy olyan gyorsan. Ehhez képest tulajdonképpen egy hónap alatt találtam munkát, beleértve az interjúzást (németül is, telefonon is!) és a papírmunkát is, nagyon jókor voltam jó helyen, szerencsém volt :-) Debrecen egyik nagy multijánál kaptam végül egy egész érdekes munkát, használom az angolt és a frissen szerzett némettudásomat is, jófejek a kollégáim, és jól érzem magam. Jó újra dolgozni, bejárni rendszeresen, de azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondolok arra, milyen nyugis és laza volt az a berlini időszak, amikor "csak" iskola volt, csavargás, felfedezés és a nagy zöld Berlin...

A rossz a dologban az, hogy külön vagyunk most Pistivel... Az elmúlt idők 24/7 együttlétei után ez most rosszul érint mindkettőnket, de úgy döntöttünk, bevállaljuk ezt a 3-4 hónapot így távkapcsolatban, mert ki tudja, később hogy kapnék állást, és nem lett volna jó úgy hazajönni, hogy nekem semmi sincs kilátásban - ha már ez így alakult, így kellett, hogy alakuljon. Addig pedig 4-5 hetente ingázunk ide-oda, egyelőre még ő jött, de ezután majd én is megyek. Éljen a skype és az easyjet :-))))

Az alap-férjhiányon kívül nagyon hiányzik a nagyváros is, főleg Berlin, a tér, a "multikulti", és az a "nyugat-érzés", amit nehéz megfogalmazni, de érezni nagyon is intenzíven lehet, szerintem sokan tudjátok, miről beszélek...

Az én Debrecenem napos és kék az ege

Debrecen jó, mert itt a sok kedves barát, a család, ismerem minden kis zegzugát, mindenhol látok ismerős arcokat, de azért néha-néha, csak úgy a semmiből jön, és összeszorul valami bennem, ahogy bevillan egy kép, egy illat, egy érzés, ami Berlin és az ott töltött idők emléke... 

A főzéssel még nem indultam be annyira újra, a munka+nyelvtanfolyam+néha sport+barátok+minden egyéb eléggé kimerít még, és még nem is foglaltam vissza teljesen a kislakásunkat, de ami késik, nem múlik, és nem menekültök a receptektől sem, már van egy-két jelölt, hamarosan közzé is teszem majd őket! :-)

Végül, de nem utolsó sorban: TI HOGY VAGYTOK? Hogy telt a nyaratok, merre jártatok, mi történt veletek? Remélem, még vissza-visszatér egy-két kedves olvasóm néha :-) Várom a kommenteket! :-))

Zserbó - az első

Életem első zserbóját a múlt héten sütöttem meg, ugyanis a nyelvtanfolyamot, ahová jártam, egy kis közös eszem-iszommal zártuk, mindenki hozott valamit olyat, ami a saját országára jellemző. Kóstoltam japán, thai, kínai és olasz kajákat, laza hangulatban telt a délelőtt, jót beszélgettünk a többiekkel. Ki gondolná, hogy ilyen tökéletlen nyelvtudással is milyen jól el lehet csevegni a jófej emberekkel? :-)

A zserbót eléggé magyar süteménynek tartom, és bevállaltam a kockázatot, hogy most először készítem - szerencsére jól sikerült! Darált dió keresésem kálváriájával nem untatlak titeket, legyen elég annyi, hogy nagyon sok boltban jártam, és darálva sehol sem találtam (találtam viszont darált mogyorót, mandulát, és mindenféle egzotikus dolgot). Végül itthon, manuális (késes) aprítással és konyharuhán keresztüli rombolással állítottam elő a (majdnem) megfelelőre darált diót. Bolti sárgabaracklekvárt használtam, mert az otthonról hozott, házi készítésű már elfogyott rég, de így is jó ízű lett. 

Tiramisu, japán rizses valami és thai tészta - a többiek művei...

A receptért nagy köszönettel tartozom Dóri nevű olvasómnak, aki Londonból szokott hozzám ellátogatni - ő már sokszor sütött e recept alapján kint zserbót, mindig nagy sikerrel: nem is csodálkozom, ugyanis tényleg nagyon jó kis zserbó lett! KÖSZI DÓRI!!! A csoportnak ízlett, Pisti szerint is nagyon jó lett, talán legközelebb még a csokimázat kell egy kicsit tökéletesíteni, mert az most helyenként megrepedezett, de ez már csak részletkérdés.

Annak, aki karácsonyra valami hagyományosat (is) tervez, szeretettel ajánlom akár ezt a receptet, vagy a korábbi mézes zserbó receptet, mindkettő nagyon-nagyon finom.

Hozzávalók:

A tésztához:

- 45 dkg liszt

- 20 dkg vaj (zsír)

- 5 dkg cukor

- 1 tojássárga

- 2 dkg élesztő (friss, vagy 2 tk száraz)

- csipet só

- 1-1,5 dl tej

A töltelékhez:

- egy kisebb üveg (lehetőleg házi, sűrű) sárgabaracklekvár

- darált dió, cukorral elkeverve, amelybe reszeljünk egy kevés citromhéjat is

A tetejére:

- 20 dkg jó minőségű étcsoki (és egy kevés olaj)

Az élesztőt egy kevés langyos tejben felfuttatjuk (a szárazélesztőt is lehet). Amíg az élesztő dolgozik, a liszthez hozzáadjuk a sót, majd belemorzsoljuk a vajat, hozzáadjuk a cukrot és tojást. Ezután hozzáadjuk az élesztős tejet, és összegyúrjuk. Nem muszáj elsőre az összes tejet hozzáadni, ahogy érezzük a tészta állagán, ha túl száraz, értelemszerűen kell még hozzá tej. Nekem nagyon hamar összeállt egy jól kezelhető, ruganyos tésztává, nem szakadt, nem ragadt a nyújtáskor sem.

A tésztát 4 egyenlő részre osztjuk (érdemes lemérni), és egészen szép vékonyra nyújtjuk a gombócokat. Kivajazott tepsibe rakjuk az első lapot, és jó alaposan megkenjük a baracklekvárral, amelyre jó sok cukros diót szórunk. Ezt a rétegezést ismételjük az utolsó lap tésztáig. Az utolsó lapot rárakjuk, megszurkáljuk villával, és sülés előtt egy órát hagyjuk még állni-kelni.

180°C-os sütőben 35-45 perc alatt elkészül. Érdemes egy nappal a tálalás előtt elkészíteni, mert ennyi idő alatt érik-puhul igazán össze a süti. 

A csokimázhoz olvasszuk meg a csokit (gőz fölött vagy mikróban), és adjunk hozzá 2 evőkanál olajat, vagy vajat. Kenjük a zserbóra, és hagyjuk megszáradni. 

A zserbót ki szereti még? Valaki? Senki? :-)

Magyar táncház Berlinben, a Szimplában

Kelet-Berlin közepén van egy Samariterstraße nevű metrómegálló, attól nem messze a Mainzer Straße, annak folytatása pedig a Gärtnerstraße. A fagyos berlini estében egy magyar lány és fiú siet kézenfogva, kapkodják a lábukat, és betérnek egy kedvesen hívogató lokálba, amelyre kék neonnal "Szimpla" van kiírva. Ahogy belépnek, és kifizetik a belépőt, egy gyertyafényes, beszélgetős helyen találják magukat, kis asztalokkal, meghitt bár-kávézó-hangulattal. Ami elsőre feltűnik: egy magyar szám szól, szokatlan, mégis, hamarosan ismerős, igen-igen, ez a Kispál... Letelepednek, majd italt rendelnek. Az itallapon pálinkát és traubit is látnak, lassan már lehet sejteni, milyen helyre is keveredtek. A kocsma egyik különtermében valaki sepreget, majd zenészek érkeznek, nagybőgővel, hegedűkkel, a zenészeken fehér ing, fekete mellény, fejükön kalap van. Magyar szót hallanak. A fiút átmelegíti a körtepálinka, a lányt a bor, és egyszer csak megszólal az összetéveszthetetlen dallam a hegedűből-nagybőgőből: egy férfi és egy nő kiáll a terem közepére, és összekarolva elkezd táncolni, forogni... Kitaláljátok, hol jártunk tegnap este? :-)

Kép a Szimpla honlapjáról

 

A berlini Szimplában, táncházban. Ez a budapesti Szimpla német "testvére", egy hely, amely nem csupán bárként funkcionál. A tulajdonosok célja, hogy a magyarországi kultúra morzsáit a német fővárosba is eljuttassák, így magyar előadók koncertjei, különböző felolvasások, kiállítások tarkítják a programot. Már régebben felfigyeltem a helyre, de csak mostanra alakult úgy, hogy el is jutottunk oda. 

Talán ezt még nem tudjátok rólam, de nagyon szeretek táncolni, kamaszkoromig néptáncoltam, és bár akkor abbahagytam, a tánc, és a (nép)zene szeretete azóta is erősen él bennem. Pisti is nagyon zeneszerető ember, de a népzene, a néptánc nem áll hozzá annyira közel, szerintem leginkább azért, mert nem ismeri eléggé. A névnapomra azt kértem tőle, hogy jöjjön el velem a Szimplába, ahol pár havonta magyar táncházat is rendeznek, tánctanítással, élőzenével, ahogy azt kell, és kapcsoljunk ki egy kicsit együtt, táncoljunk egy jót. Az én kevésbé tánc-rajongó férjemet nem volt egyszerű rávenni... végül aztán beleegyezett, és elmentünk. :-)

A táncház a Szimpla egyik kisebb termében folyt, amelyet kiürítettek, hogy csak a táncosoké legyen a hely. Egy kedves pár vezette az egészet, akik perfektül beszéltek németül és magyarul is, bár a tánctanítás szinte végig németül folyt, ugyanis meglepően sok német is kíváncsi volt a magyar táncokra! Először nagy körben állva, majd párokban táncoltunk, legtöbbször a tánctanárok utasításait követve - ez hol nagyon jól, hol kevésbé jól ment, de összességében nagyon élveztük. Azért merem többesszám első személyben írni, hogy élveztük, mert Pisti megerősített, hogy tulajdonképpen ő is jól érezte magát. Nekem jó volt, mert egy kicsit elengedtem magam, táncoltam, Pisti meg talán elindult az úton, hogy megszeressen valamit, amit eddig nem is igazán ismert... :-) Mezőségi és széki táncokat tanítottak, lassabb és gyorsabb is volt köztük, nagyon jó volt a zenekar is, akik berlini magyarok, nevük: DurrBanda. Külön örültem, hogy sem az esti program, sem maga a hely nem volt olyan "magyarkodós", nem voltak giccses magyar "szépségek" kiállítva, csak egy-egy rajz, kép, vagy terítő jelezte, hogy nem német helyen jársz, na és persze az itallap...

Ha Berlinben jártok, semmiképp se hagyjátok ki ezt a jó kis helyet, elég sűrű a program, szerintem mindenki találhat számára érdekeset. Ha pedig épp egy táncházra jönnétek, ne felejtsetek el megkeresni minket, ugyanis biztos, hogy ott leszünk! :-)

Örökségeim: Töltött káposzta

Vannak ételek, melyek az örökségem részei. Ezek az ételek magukban foglalják például azt, hogy kis országunk melyik csücskéből származom, milyen jellemző ételeket ismerek... Az örökségem étel-vonalának a legbefolyásosabb alakítói (anyukám mellett) a nagyszüleim, a nagymamáim, akik mind "paraszti" sorból indultak, majd tanultak, családot alapítottak, dolgoztak egész életükben, és közben szerencsére még velünk, unokákkal is sokat foglalkozhattak. Az ő főztjeik mérvadóak a nagy családban még ma is. Legtöbbször semmi flanc, csak egyszerű, hétköznapi konyha, de az mindig jól elkészítve. Nem egy gyerekkori emlékem kötődik a mamák konyháihoz: nudlit sodortunk, túrós batyut töltöttünk a kis belvárosi lakás konyhájában, sajtos tallért sütöttünk, barackot hámoztunk befőzéshez a vidéki kertes ház nagy konyhájában, és közben akarva-akaratlanul is sokat tanultunk mindenről. 

Én pár éve már önálló vagyok, mindenfélét főzök, de csak mostanság jutottam el odáig, hogy a nagyanyai klasszikusokat megtanuljam. E projektem keretében amikor tehetem, ott vagyok velük végig, amíg készül az étel, én is csinálom, jegyzetelek, kérdezek és memorizálok. Úgy veszem észre, hogy szívesen tanítanak, és talán néha kicsit meg is lepődnek, hogy egy vadas vagy krumplifőzelék valakit ennyire érdekelhet... :-) Sokszor ugyanis, ami számukra egyértelmű (fűszerezed, drágám, megkovászolod, édes Borikám, berántod, Borcsim), számomra nem az, tehát megkérdezem, lépésről-lépésre, hogy hogyan is gondolják. :-)

A töltött káposzta az egyik ilyen étel, amit most már tudatosan tanultam meg (ezúttal) anyai nagyanyámtól, hiszen ő az nálunk, aki mindig is a töltött káposzta felelőse volt. Nálunk sosem apró káposzták készültek, mindig kicsit nagyobbak, és nem is a szabolcsi módon, paradicsomosan, hanem csak úgy "natúran", füstölt húsosan. Mivel nem itthon főzök még egy darabig, kifaggattam alaposan a mamát, hogy mi van akkor, ha ilyen vagy olyan alapanyag nincs. Igyekszem majd jól visszaadni.

A képek a mamával főzés alatt készültek.

Hozzávalók:

- 1 kg savanyú káposzta (20-23 levél) és egy kevés aprókáposzta

- 70 dkg darált sertéshús (hasaalja például, ami zsírosabb)

- 15-20 dkg kolozsvári szalonna, bőr nélkül, apróra felkockázva (ha nincs, kis darab füstölt hús vagy sonka is megteszi)

- 2-2,5 dl rizs, megmosva

- 1 tojás

- 3 kicsi-közepes hagyma, apróra vágva

- 1 tk bors, majoranna, kömény

- 1 csapott ek só, pirospaprika

- ízlés szerint pár darabka füstölt kolbász (opcionális)

Magyarországon a savanyú káposzta piacon bárhol beszerezhető. Ha viszont külföldön vagyunk, és nem találunk, kovászolással könnyen előállíthatunk hasonlót házilag is, pár nap alatt. A sima káposztát forró, lobogó sós vízben leforrázunk, azaz pár percig főzzük. A "közepe-tetejét", a torzsáját kivágjuk. A puha leveleket óvatosan leválasztjuk. Ahogy haladunk beljebb a levelekkel, visszatehetjük még a káposztát a fővő vízbe, hogy a többi levél is egyszerűen, puhán leváljon. A levelek szélén lévő kemény eres részt (2-3 cm) vágjuk le. Ötösével (például) összecsavarjuk őket, és egy fazékba vagy nagyobb üvegbe helyezzük a leveleket. Kaprot szórunk rájuk, pirítós kenyeret teszünk az edénybe, és az egészet jó bő, erősen sós vízzel leöntjük. Két-három napig állni hagyjuk, nem kell szorosan lefedni, csak épp letakarni. A káposzta legbelső részét vágjuk fel aprókáposztának, és ugyanígy járjunk el vele. Mama szerint a kovászolt káposzta nem annyira nehéz, mint a savanyított, amely hordóban készül, hosszasabban.

Ha savanyított káposztával dolgozunk, akkor használat előtt legalább kétszer mossuk át, áztassuk be a leveleket és az apróját is bő vízbe, különben nagyon sósak-savanyúak lesznek. Ha kimaradna káposztalevél, amelybe már nem jut töltelék, összetekerve simán fagyasztható, később felhasználható.

Amint a káposztalevelekkel megvagyunk, jöhet a töltelék. A töltelék hozzávalóit (hús, szalonna, tojás, rizs, fűszerek) összegyúrjuk, és elkezdjük a káposztalevelekbe csavarni. Jobbkezesek: levelet a bal tenyérbe terítjük, vastagabb résszel a hüvelykujj felé, ahová "csinos kis adag" (mama) húst rakunk, majd jó szorosan felgöngyöljük, és végül a két végén a kilógó káposztát visszanyomkodjuk. Balkezesek: fordítva. Szerencsére a káposztalevél nem szakad, jól alakítható. :-) 

Mama illusztrálja a töltést

Az edény aljára 2-3 cm-es rétegben aprókáposztát rakunk, és szépen állítva rásorakoztatjuk a káposztákat. Ha megtelt, megtűzdelhetjük még őket egy pár darab füstölt kolbásszal, nagyon finom ízt fog adni. A káposzták tetejére is rakjunk egy kevés aprókáposztát még, amúgy lezárásképp. Engedjük fel az egészet annyi vízzel, ami épp ellepi. Előbb nagy lángon, majd ha felforrt, alacsonyabb lángon főzzük, kb. 1 óráig. 

Amikor már majdnem kész, 1-2 evőkanál olajon pirítsunk meg 1-2 evőkanál lisztet és egy csipet pirospaprikát, nem kell nagyon sötétre, és egy kis hígítás után keverjük a káposztába. Ez egy kicsit besűríti a levét. Ezután már csak pár percig forraljuk össze az egészet, és kész is!

Zsíros tejföllel és fehér kenyérrel az igazi, akármilyen "rémesen" is hangzik. :-)))

Ti hogyan készítitek a töltött káposztát?

Segítsüti: rekord összegű végeredmény!

Csak azok kedvéért, akik még nem hallottak róla, íme egy szuper kezdeményezés, mely a közösség, a segíteni akarás és a lelkesedés őszinte példája.

Nemisbéka, egy gasztroblogger kitalálta korábban, hogy egy pár gasztroblogger-társával együtt, akik mind anyukák/apukák már, sütnek finom sütiket, amelyeket egy jótékonysági liciten elárvereznek, hogy a befolyt összeget kórházak gyermek- és koraszülött osztályainak ajánlják fel. Tavasszal a lelkes licitálók 1,9 millió forintért "vettek" sütiket, mely összegből aztán különböző kórházak vehettek új gépeket, műszereket, stb.

A mostani, őszi akció során egy új gárda sütött új finomságokat, és képzeljétek, 2 779 078 forintot sikerült összegyűjteniük! A legnagyobb licitet az utolsó pillanatban Limara linzerszíveire (ő a kenyerek fő szakértője) adta az AXA Csoport, pontosan 2 millió forintot! Ezúttal két koraszülött osztályt támogatnak: az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinikát Budapesten, és a szegedi kórházat.

Ezúton is gratulálok minden résztvevő bloggernek a sikeres árveréshez, és persze a lelkes, segíteni akaró licitálóknak! Biztos vagyok benne, hogy a jövőben is legalább ilyen jól sikerült árverések, megmozdulások lesznek majd, bizonyítva azt, hogy az emberek, ha akarnak, nagyon sok jót tudnak tenni! :-)

A Segítsüti honlapja itt érhető el.